CKA egyéves közösségszervező programjának gyakornokai 2023–2024-ben

CKA egyéves közösségszervező programjának mentora 2023–2024-ben

Fehér­vá­ri Csil­la, a CKA egy­éves közös­ség­szer­ve­ző prog­ram­já­nak gyakornoka

“Nem az a baj, hogy prob­lé­mák van­nak, hanem, hogy nincs aki segítsen!” 

Erős szo­ci­á­lis érzé­keny­ség­gel szü­let­tem, ami már kis­gye­rek­ko­rom­ban  meg­nyil­vá­nult. Már óvo­dás­ként  böl­csi­sek­re vigyáz­tam, később kis­is­ko­lás korom­ban is támo­gat­tam a tár­sa­i­mat. A gye­re­kek­kel való fog­lal­ko­zás min­dig is fon­tos része volt az éle­tem­nek, és öröm­mel segí­tet­tem nekik bár­mi­lyen módon.

Ami­kor saját gye­re­ke­im let­tek, aktí­van keres­tem a szü­lői közös­sé­ge­ket, és sok helyen vál­lal­tam veze­tői sze­re­pet az isko­lai közös­sé­gek­ben. Azon­ban min­den meg­vál­to­zott, ami­kor har­ma­dik gyer­me­künk, Milán, meg­szü­le­tett. Már a szü­le­té­se pil­la­na­tá­ban sejt­he­tő volt, hogy az ő útja más­képp fog ala­kul­ni, mint a töb­bi gyer­me­ké, akik idő­ben és egész­sé­ge­sen jöt­tek a világ­ra. Szü­le­té­si rend­el­le­nes­sé­ge és később diag­nosz­ti­zált beteg­sé­gei és autiz­mus diag­nó­zi­sa tel­je­sen meg­vál­toz­tat­ta az életünket.

Milán éle­te indí­tot­ta be iga­zán ezt az egész akti­vis­ta folya­ma­tot. Vála­szo­kat kel­lett talál­nom a fel­me­rü­lő kér­dé­sek­re, meg­ol­dá­so­kat a prob­lé­mák­ra, és min­dig új uta­kat kel­lett keres­nem. Sok­szor úgy érez­tem, hogy nincs elég segít­ség, hogy kevés az olyan erő­for­rás, ami segít­het­ne nekünk az úton. Iga­zá­ból min­dig ker­get­tük a prob­lé­mát, és saj­nos ez a  ma napig így van. Ennek elle­né­re nem adtuk fel, és min­dig pró­bál­tunk előrehaladni.

Ez az egész folya­mat rávi­lá­gí­tott arra, mennyi­re fon­tos a tár­sa­dal­mi össze­fo­gás és az, hogy egy­má­sért tegyünk. Nem a prob­lé­mák az iga­zi prob­lé­ma, hiszen azok min­dig lesz­nek, hanem az, hogy nincs meg­fe­le­lő segít­ség, nincs olyan támo­ga­tás, ami­re szük­ség len­ne. Ezért lép­tem be a civil szer­ve­ze­tek vilá­gá­ba, ahol fon­tos­nak tar­tom, hogy közö­sen dol­goz­zunk azért, hogy job­bá tegyük a vilá­got, és hogy min­den gyer­mek­nek és csa­lád­nak meg­le­gyen az a segít­ség, ami­re szük­sé­ge van.

Az egye­sü­le­tünk tör­té­ne­te 2010-ben kez­dő­dött, ami­kor az akko­ri alpol­gár­mes­ter ins­pi­rált engem, hogy szer­ve­zet­ként lép­jünk fel, hiszen egyén­ként könnyen elnyom­hat­nak ben­nün­ket vagy figyel­men kívül hagy­hat­nak. Ebből az ötlet­ből szü­le­tett meg az Egy­má­sért Egye­sü­let 2013-ban. Az ala­pí­tás során olyan tár­sa­kat keres­tem, akik­kel közö­sen gon­dol­koz­va, egy aka­ra­ton ala­pul­va ala­pí­tot­tuk meg az Egy­má­sért Integ­rált Szü­lői Közös­ség a Gyer­me­ke­kért Egye­sü­le­tet, amely­nek én let­tem az elnöke.

Az egye­sü­le­tünk elnök­sé­gi tag­jai között van töb­bek között köny­ve­lő, peda­gó­gus, pszi­chi­á­ter, gyer­mek­or­vos és ügy­véd. Az a szán­dé­kunk, hogy segít­sünk a szü­lők­nek és gyer­me­kek­nek egy­aránt azál­tal, hogy infor­má­ci­ók­kal lát­juk el őket, és támo­gat­juk a gyer­me­kek jólé­tét és jól­lé­tét vala­mint esély­egyen­lő­sé­gét az integ­rált és demok­ra­ti­kus neve­lés érde­ké­ben.  Az egyik leg­na­gyobb sike­rünk között tar­tom szá­mon azt, hogy ma már Eger­ben is lehe­tő­ség van a fogya­té­kos­ság­gal élők­nek spor­to­lás­ra. Sze­mé­lyes álmom volt, hogy Eger­ben legyen egy olyan kara­te ver­seny, ame­lyen fogya­té­kos­ság­gal élők is részt vehet­nek. Meg­va­ló­sult! Ez a ver­seny nem csu­pán a küz­de­lem­ről és az erő­ről szólt, hanem arról is, hogy  a fogya­té­kos­ság­gal élők­nek is lehe­tő­sé­gük van arra, hogy meg­mu­tas­sák tehetségüket.

Szo­mo­rú­an tapasz­ta­la­tom, hogy oly sok hason­ló hely­zet­ben lévő szü­lő kime­rül és kiég a remény­te­len­ség­ben. Éppen egy  mély­pont­ra értem, ami­kor tavaly nyá­ron a CKA fel­hí­vá­sát meg­lát­tam a fész­bu­kon.  Csor­dás Anett, a mos­ta­ni men­to­rom báto­rí­tó sza­vai új erőt adtak nekem, hogy ne hagy­jam abba a küz­del­met, és jelent­kez­zek a kép­zés­re. Meg­érez­tem, hogy a közös­ség­szer­ve­zés való­ban az én terü­le­tem, és szá­mos új lehe­tő­sé­get kínál­hat szá­mom­ra. Amíg a bizony­ta­lan jövő, az elér­he­tet­len tovább­ta­nu­lás és a két­sé­ges jogi kör­nye­zet jel­lem­zi a több tíz­ezer autis­ta diák okta­tá­sát, ezen vál­toz­tat­nunk kell. Amíg csak egyet­len gyer­mek is van az ország­ban, aki­nek a szü­lei a sze­mé­be néz­ve nem tud­nak választ adni, addig nekünk tovább kell mennünk.

Leg­főbb célom az, hogy a gye­re­ke­ket a közös­ség­be kerü­lé­sük pil­la­na­tá­tól ‑legyen szó a böl­csö­dé­ről akár -, egé­szen az utol­só pad elha­gyá­sá­ig  egy biz­ton­sá­gos, igaz­sá­gos, befo­ga­dó és elfo­ga­dó kör­nye­zet vegye  körül, hiszen éle­tünk leg­na­gyobb érté­két bíz­zuk ezek­re a közösségekre. 

Akkor érez­ném elé­ge­dett­nek magam, ha sok szü­lő­nek elmond­hat­nám, hogy gyer­me­ke­ik biz­ton­sá­gos kör­nye­zet­ben van­nak, ahol figyel­nek sajá­tos szük­ség­le­te­ik­re és meg­kap­ják a szá­muk­ra szük­sé­ges támo­ga­tást, legyen az akár gyógy­pe­da­gó­gus, peda­gó­gi­ai asszisz­tens, pszi­cho­ló­gus vagy szo­ci­á­lis munkás.

Fon­tos­nak tar­tom, hogy legye­nek olyan „hidak”, azaz kom­mu­ni­ká­ci­ós csa­tor­nák, ahol min­den­ki sza­ba­don meg­oszt­hat­ja gon­do­la­ta­it, és ahol min­den han­got meg­hall­gat­nak. Ennek meg­va­ló­sí­tá­sá­ra fogal­ma­zó­dott meg ben­nem a szü­lői refe­ren­si rend­szer gon­do­la­ta, mely háló­za­ti szin­ten ered­mé­nye­sen tud­na működ­ni. A szü­lők­nek bátor­nak kell len­ni­ük, és ha már mer­nek vál­toz­tat­ni, akkor legyen esé­lyük az elérés­re. Min­den­ki csak egy­szer gyer­mek, és ezek a meg­is­mé­tel­he­tet­len évek ala­kít­ják az éle­tün­ket, ezt el lehet ven­ni, de vissza­hoz­ni már sohasem. 

Kot­ricz Kata­lin, a CKA egy­éves közös­ség­szer­ve­ző prog­ram­já­nak gyakornoka:

Pilis­csa­bán nevel­ked­tem, és itt kezd­tem el tanul­má­nya­i­mat a Páz­mány Péter Kato­li­kus Álta­lá­nos Isko­lá­ban. Csa­lá­dom nagyon sze­ret­te vol­na, hogy egye­dü­li roma gye­rek­ként emelt szin­tű isko­lá­ban kezd­jem a tanul­má­nya­i­mat, hiszen képes­sé­ge­im meg­fe­lel­tek a fel­vé­te­li elvá­rá­sok­nak. Sok atro­ci­tás ért, ami­ért kitű­nő tanu­ló vol­tam és roma szár­ma­zá­sú, de sosem értet­tem egyet a bán­tá­sok­kal, sem rólam, sem a tár­sa­im­ról szó­ló­val. Az isko­la­tár­sa­im­tól kapott atro­ci­tá­sok már nem bír­tam lel­ki­leg fel­dol­goz­ni, ezért szü­le­im az 5. évfo­lyam­ba átírat­tak a helyi gyen­gébb álta­lá­nos iskolába.

Ekkor fogal­ma­zó­dott meg ben­nem az elha­tá­ro­zás, hogy fel­nőtt korom­ban segí­te­ni fogom a meg­kü­lön­böz­te­té­sek­ben része­sült és sze­gény sor­sú gye­re­ke­ket és fel­nőt­te­ket. Végez­tem a cigány­pasz­to­rá­ci­ós közös­ség­szer­ve­ző tan­fo­lya­mot, és meg­ta­nul­tam a sza­kács, majd a szá­mí­tó­gé­pes adat­rög­zí­tő szak­mát. Kis­lá­nyo­mat a szü­le­im segít­sé­gé­vel, de egye­dül nevel­tem fel. A csa­lá­di éle­tünk­nek fon­tos pil­la­na­ta volt, ami­kor édes­apám, Kot­ricz József elvé­gez­te az első fér­fi cigány cursillo‑t (3 napos keresz­tény tan­fo­lyam). Ez meg­vál­toz­tat­ta az életünket.

A csa­lá­dunk­ban meg­je­lent a békes­ség és a sze­re­tet, és ez hatás­sal volt rám és édes­anyám­ra is, így mi is elvé­gez­tük a cursillo‑t. Köszön­he­tő­en ennek  még nagyobb vál­to­zá­sok tör­tén­tek az éle­tünk­ben, és már a kör­nye­ze­tünk­ben is fel­fi­gyel­tek a pozi­tív vál­to­zás­ra. Ez veze­tett ahhoz, hogy állást aján­lot­tak az esz­ter­go­mi Bol­dog Cefe­rino Roma Misszi­ó­ban, ahol elkez­dő­dött a közös­sé­gi mun­kám, és az admi­niszt­rá­ci­ós fel­ada­tok megtanulása.

A  szív­ügyem­mé és hiva­tá­som­má vált, hogy közös­sé­ge­ket ala­kít­sak és tart­sak fenn, vala­mint segít­sem a hát­rá­nyos hely­ze­tű embe­re­ket. Az elha­tá­ro­zá­som követ­kez­té­ben ala­pí­tot­tuk meg a Bol­dog Emí­lia Roma Kul­tu­rá­lis és Hagyo­mány­őr­ző Egye­sü­le­tet, amely­nek elnö­ke let­tem. Prog­ram­ja­ink, tábo­ra­ink, lel­ki­nap­ja­ink és egyéb ren­dez­vé­nye­ink révén egy­re több ember­hez jut el a segít­sé­günk és a közösségünk.

Az embe­ri­ség szol­gá­la­tá­ban foly­ta­tott mun­kám során külön­bö­ző ese­mé­nyek szer­ve­zé­se mel­lett részt veszek a cigány­pasz­to­rá­ci­ós fel­ada­tok­ban is. Fon­tos­nak tar­tom, hogy a roma és nem roma közös­sé­ge­ket össze­kös­sük, és a roma kul­tú­ra érté­ke­it bemu­tas­suk, ezál­tal is csök­kent­ve az előítéleteket.

A komoly közös­ség­szer­ve­zői mun­ká­im miatt a Pilis­csa­bai lako­sok arra ösz­tö­nöz­tek, hogy indul­jak jelölt­ként a helyi roma önkor­mány­za­ti válasz­tá­so­kon. Igent mond­tam, és meg­nyer­tem. Ezál­tal még több lehe­tő­sé­günk nyílt közös­sé­gi prog­ra­mok szer­ve­zé­sé­re és az embe­rek segí­té­sé­re. Min­den évben meg­em­lé­ke­zünk a Pilis­csa­bán készült emlék­mű­nél a roma holo­kauszt áldo­za­ta­i­ról, és szá­mos egyéb kez­de­mé­nye­zés révén igyek­szünk hoz­zá­já­rul­ni a cigány­ság fel­zár­kóz­ta­tá­sá­hoz és a kul­tú­rá­já­nak megőrzéséhez.

Jelen­leg a Civil Kol­lé­gi­um Ala­pít­vány gya­kor­no­ki prog­ram­já­ban veszek részt, hogy az érde­kér­év­nye­sí­tés esz­kö­ze­it meg­ta­nul­va segít­hes­sek a hát­rá­nyos és roma szár­ma­zá­sú gye­re­kek meg­fe­le­lő okta­tá­sá­ban és támo­ga­tá­sá­ban. Hálás vagyok mind­azok­nak, akik segí­te­nek és támo­gat­nak ebben az embe­ri küldetésben.

Göm­bös­né H. Vik­tó­ria, a CKA egy­éves közös­ség­szer­ve­ző prog­ram­já­nak gyakornoka

Köz­ok­ta­tá­si kasz­ka­dőr­nő és kre­a­tív mun­kás vagyok, aki nap mint nap küzd az autis­ta
gye­re­ke­kért. Ami­kor tíz évvel ezelőtt a leg­ki­sebb fia­mat autiz­mus spekt­rum­za­var­ral diag­nosz­ti­zál­ták, szem­be­sül­tem a magyar köz­ok­ta­tá­si rend­szer fel­ké­szü­let­len­sé­gé­vel az ilyen gyer­me­kek ellá­tá­sá­ra. Ez egy fáj­dal­mas, még­is meg­ke­rül­he­tet­len tény volt az éle­tem­ben.
Hosszú és kime­rí­tő út veze­tett odá­ig, hogy elin­dít­sam a fiam közös­sé­gi beil­lesz­ke­dé­sét,
fel­ké­szít­sem peda­gó­gu­sa­it, és meg­szer­vez­zem isko­lai fej­lő­dé­sét és dif­fe­ren­ci­ált okta­tá­sát.
Mind­ezt a vál­la­mon hor­do­zom, és még ma is folya­ma­to­san támo­ga­tom a peda­gó­gu­so­kat ebben az állan­dó küzdelemben.

Az, hogy mar­ke­tin­get tanul­tam a sze­ge­di főis­ko­lán, segí­tett abban, hogy jól szer­vez­zek, és meg tud­jam győz­ni az embe­re­ket egy jó ügy érde­ké­ben. Miu­tán fel­vet­tem a kap­cso­la­tot a helyi álta­lá­nos isko­la taná­ra­i­val és fej­lesz­tő peda­gó­gu­sa­i­val, közö­sen szer­vez­tük meg az évek során az autis­ta tanu­lók alap­ve­tő ellá­tá­sát. Ma már Buda­ka­lá­szon az autis­ták­hoz is értő szak­ér­tői team segí­ti az érin­tett gyer­me­kek beil­lesz­ke­dé­sét.
De nem áll­tam meg itt! Aktí­van szer­ve­zem a sors­tár­si szü­lői közös­sé­ge­ket. A szem­lé­let­for­má­lást leg­alább annyi­ra fon­tos­nak tar­tom, mint az okta­tá­si rend­szer reform­ját. Ezért hoz­tam lét­re “A Nagy Kiál­lás” közös­sé­gi oldalt, mely az SNI‑s gyer­me­ke­ket neve­lő szü­lők, peda­gó­gu­sok és szak­em­be­rek össze­fo­gá­sát támo­gat­ja a tár­sa­dal­mi szem­lé­let­vál­tá­sért.
Fiam, Oli­vér 9 évvel ezelőtt kez­dett el vide­óz­ni velem. Kide­rült, hogy a kis­fil­mes tör­té­net­me­sé­lés művé­szet­te­rá­pi­ás hatá­sa segí­tet­te őt a kom­mu­ni­ká­ci­ó­ban és az önki­fe­je­zés­ben. A téma meg­is­mer­te­té­se iránt elkö­te­le­zett ren­de­ző és fil­mes alko­tó­csa­pa­ta támo­ga­tá­sá­val
készí­tet­tünk egy érzé­ke­nyí­tő fil­met, amely mára az eti­ka tan­tárgy digi­tá­lis tan­anya­gá­vá vált az 5. osz­tály­ban. Büsz­ke vagyok rá, hogy Oli­vér ma már fil­mes díja­kat nyer, és hogy az utób­bi évek­ben az írás is az önki­fe­je­zés fon­tos esz­kö­zé­vé vált szá­má­ra.
Hiszem: ha min­den autis­ta gye­rek meg­kap­ná a meg­fe­le­lő támo­ga­tást és figyel­met, cso­dák­ra len­né­nek képe­sek. Nagyon fon­tos­nak tar­tom a Civil Kol­lé­gi­um Ala­pít­vány által nyúj­tott kép­zé­si lehe­tő­sé­ge­ket, és gya­kor­no­ki mun­ka­tár­sa­ként küz­dök azért, hogy rend­szer­szin­ten való­sul­jon meg a sajá­tos neve­lé­si igé­nyű gyer­me­kek meg­fe­le­lő okta­tá­sa. Ne kell­jen kima­rad­ni­uk a sok­szor
átla­gon felü­li IQ-val ren­del­ke­ző gye­re­kek­nek az isko­lai tanu­lás­ból és az élet­ből csak azért, mert nincs meg­fe­le­lő segít­ség a peda­gó­gu­sok­nak. Amíg kell, mara­dok köz­ok­ta­tá­si kasz­ka­dőr­nő: csi­ná­lom ezt az érdek­vé­del­met mások, az iga­zi kom­pe­ten­sek helyett, sok­szor veszé­lyes hely­ze­tek­be sodródva.