ROMA NŐI CIVIL DÍJ 2025 — Közönségszavazás
 

Mesélj kicsit magad­ról! Hogyan vál­tál aktív közös­sé­gi emberré?

Lázár Irén vagyok, szo­ci­á­lis mun­kás. 2006-ban kezd­tem el dol­goz­ni elő­ször önkén­tes­ként, majd később alkal­ma­zott­ként egy  telep fel­szá­mo­lá­si prog­ram­ban. Hely­bé­li vagyok és ismer­tem az egész roma közös­sé­get, de nem ismer­tem a min­den­na­pi prob­lé­má­i­kat, nehézségeiket. 

Dol­goz­tam a csa­lá­dok­kal és akkor rádöb­ben­tem:  szám­ta­lan olyan prob­lé­ma van, amely leg­in­kább a sze­gény­ség­ből fakad. Folya­ma­to­san lát­tam a gye­re­kek, a csa­lá­dok hát­rá­nya­it. Állan­dó­an azon gon­dol­kod­tam: hogyan tud­nék segí­te­ni, hogyan tud­nék hosszú távon olyan fej­lesz­tést elin­dí­ta­ni, amely­nek a későb­bi­ek­ben pozi­tív hatá­sa lesz a gye­re­kek, fel­nőt­tek éle­té­re. Fel­is­mer­tem azt is,  hogy szük­sé­gük van vala­ki­re, aki mel­let­tük vagy éppen helyet­tük beszél vagy áll ki az érde­ke­i­kért, és én ebbe bele álltam. 

Mi adott erőt, mi moti­vált abban, hogy máso­kért, a közös­sé­gé­ért cselekedj? 

Moti­vá­ci­óm leg­in­kább a saját dühöm. Dühös vagyok azért, hogy az embe­rek közöm­bö­sek. Dühös vagyok azért, hogy sok min­dent tehet­nénk mi embe­rek közö­sen egy-egy közös­sé­gért: a sze­gé­nye­kért, a romá­kért, a fogya­ték­kal élő embe­re­kért, de még­sem tesszük.  Hiszek abban, hogy a romák integ­rá­ci­ó­ja meg­va­ló­sul­hat, de csak az okta­tás­sal együtt. Nagyon sze­ret­ném elér­ni, hogy a roma gye­re­kek integ­rált és minő­sé­gi okta­tás­ban részesüljenek.

Milyen nehéz­sé­gek­kel kel­lett szem­be­néz­ned  a mun­kád során? 

Mun­kám során leg­na­gyobb nehéz­ség min­dig abból adó­dott, hogy az embe­rek elő­íté­le­te­sek. Az elő­íté­let átjár­ja az egész lényü­ket, sok­szor nem mond­ják ki, de tet­te­ik­kel, visel­ke­dé­sük­kel, maga­tar­tá­suk­kal folya­ma­to­san mutat­ják, sőt van, ami­kor ezt direkt érzé­kel­te­tik. Azt gon­do­lom, hogy az elő­íté­let a leg­na­gyobb nehéz­ség egy szo­ci­á­lis mun­kás szá­má­ra, külö­nö­sen azok szá­má­ra, akik érzé­keny cso­por­tok­kal, mint pél­dá­ul a romák­kal dolgoznak.

Mire vagy a leg­büsz­kébb abból, amit eddig elér­tél? Mit tar­tasz a leg­főbb sikerednek?

Elég nehéz kér­dés, hogy mire vagyok büsz­ke. Talán az egyik az lehet, hogy a szer­ve­ze­tünk még min­dig él és műkö­dik ebben a nehéz hely­zet­ben, mint civil szer­ve­zet. Nehéz anya­gi körül­mé­nyek között, de mi min­dig fent tart­juk magun­kat, és dol­go­zunk a helyi csa­lá­dok érdekében.

A másik, ami­re talán büsz­ke lehe­tek, hogy vol­tak olyan prog­ram­ja­ink, olyan pro­jekt­je­ink, amely­nek köszön­he­tő­en több csa­lád­nak, gye­rek­nek jó irány­ba vál­to­zott az éle­te. Ebben  az én mun­kám is ben­ne van és ben­ne lesz.