Menu

EgyszerGYEREk történetek

Lil­la, egy ötgyer­me­kes édesanya

Öt gye­re­künk­kel egy Bor­sod megyei kis falu­ban élünk, ahol mind­össze­sen egy isko­la ès egy óvo­da van. 

A nehéz­sé­gek Mar­ci­val, a leg­ki­sebb fiam­mal 2,5 ève­sen  kez­dőd­tek, ami­kor beke­rült az óvodà­ba. Màr az első nap haza­küld­ték. Gon­dok vol­tak a visel­ke­dé­sé­vel, nem illesz­ke­dett a közössèg­hez. Mar­ci sok­szor csú­szott, màszott a föl­dön, feküdt az asz­tal alatt. Okos ügyes gyer­mek volt, csak nagyon màs mint a kortàr­sai. Rit­kán tud­ták bevon­ni a játék­ba. Az óvó­nők egy­ál­ta­lán nem segítettek. 

Egy­re csak azt haj­to­gat­ták: ez a gye­rek nem ide­va­ló, vigyem ott­hon­ba vagy intè­zet­be, mert autis­ta. Nem akar­tam elhin­ni, hogy a más­sá­gá­nak ilyen okai is lehet­nek. Kimond­ha­tat­la­nul fàjt, aho­gyan bàn­tak gyer­me­kem­mel. Az óvó­nő rend­sze­re­sen bàn­tal­maz­ta őt verbà­li­san. Min­dig nagyon zak­la­tott volt, ami­kor érte men­tem. Sírt. Egy idő után már seho­va sem akart men­ni. Soha sem­mi­lyen segitsè­get nem kap­tam sehon­nan. Bàr­ho­va for­dul­tam min­den­hol zàr­t­aj­tók fogad­tak. Ret­te­ne­te­sen elke­se­red­tünk, ès folya­ma­to­san sír­tunk. Végül az óvo­da elküld­te vizsgà­lat­ra a szak­szolgà­lat­hoz, majd onnan a szakèr­tői bizottsàg­hoz irá­nyí­tot­tak ben­nün­ket. A szakèr­tök figye­lem­hi­á­nyos hiper­ak­ti­vi­tás-zavart àlla­pi­tot­tak meg. Nem làt­ták, hogy autis­ta len­ne. Mond­ták, ha aggó­dom emi­att, vigyem a pszi­hià­ter­hez, majd ők kide­rí­tik. A mis­kol­ci orvos  Deb­re­cen­be aka­ra­ta kül­de­ni a pszi­hiàt­rià­ra.  Mivel nem lehet­tem vol­na ott vele,  nem vàlal­tuk ezt a tor­tú­rát az akkor 4 èves fiam­mal. Keres­tem újabb orvo­so­kat, fej­lesz­tőhà­zat. Elkezd­tük a TSMT tornàt, de a fiam nem volt haj­lan­dó csinàl­ni a fel­ada­to­kat, így aztàn fel­ad­tuk. Keres­tem a lehe­tősè­ge­ket, de nem tud­tam,  mit is keres­sek való­já­ban. Tel­je­sen vakon tapo­ga­tóz­tam. Vég­ső két­ség­be­esé­sem­ben külön­bö­ző Face­book cso­por­tok­hoz csat­la­koz­tam, èjszakà­kat töl­töt­tem azzal, hogy hoz­zá­szó­lá­so­kat, cik­ke­ket olvas­gat­tam ADHD-ról és autiz­mus­ról. Talál­gat­ni pró­bál­tam, vajon melyik van a fiam­nak. Vágy­tam arra, hogy minél job­ban segí­te­ni tud­jak neki.

 Elő­ször peda­gó­gi­ai asszisz­tens­nek, később gyógy­pe­da­gó­gi­ai asszisz­tens­nek tanul­tam. Addig­ra már sokat har­col­tunk az intèzmènnyel, végül azt mond­ták: ön- ès köz­veszè­lyes a fiam, ne jár­jon oda. Nem tudtàk, hogyan kell vele visel­ked­ni. Segí­te­ni nem akar­tak, ezért inkább meg­pró­bál­ták kiten­ni onnan. Ren­ge­te­get tele­fo­nál­tam, hogy talál­jak másik óvo­dát, de saj­nos seho­va sem vettèk át az SNI ‑s papír­ja miatt.  Így hosszas könyör­gés­re maradt ebben az ovi­ban. Kilàtàs­ta­lan volt a hely­ze­tünk. Hiá­ba igye­kez­tem jó meg­ol­dá­so­kat talál­ni, sen­ki meg se lát­ta.  A gyer­me­kem­nek nem volt bol­dog óvo­dai ève. Mély szo­mo­rú­ság­ban bal­la­gott el. 

  A szakèr­tői bizottsàg, mivel jó intel­lek­tu­sú gyer­mek, integràlt intèzmènyt java­solt Mar­ci­nak. Keres­tem egy isko­lát távo­labb a falunk­tól, de  foly­ta­tód­tak a meg­pró­bál­ta­tá­sok. Ott sem tudtàk kezel­ni a gyer­me­kem, sok volt a gond vele,  2 hónap után iskolàt kel­lett vàl­ta­nunk. S mivel ismét átél­tük, hogy a sajá­tos neve­lé­si igé­nye miatt sehol sem fogad­ták őt, a falunk­ba, a kör­ze­tes isko­lá­ba jöt­tünk vissza. A bor­zal­mas idő­szak azon­ban nem ért véget. A beszé­de nehe­zen volt ért­he­tő, nyug­ha­tat­lan­sá­ga miatt  az ovi­ban nem vàl­lal­ta a logopè­dus a fej­lesz­té­sét. Könnyen kikezd­ték emiatt. 

 Ha bàn­tal­maztàk Mar­cit a tár­sai, Ő vissza­ütött, úgy visel­ke­dett, aho­gyan mások vele. De min­dig ő volt a rossz fiú. Aztán az isko­la 2. osztà­lyá­ban a fiam egy kislànyt bàn­tott. Úgy érez­tem, nem ter­mé­sze­tes dolog, ahogy rea­gál a kör­nye­ze­té­re, ezért ismét elvit­tem a pszi­hiàt­ri­ai szak­ren­de­lés­re Mis­kolc­ra.  Onnan kerül­tünk a deb­re­ce­ni autiz­mus ambu­lan­cià­ra, ahol 8 éves korá­ra vég­re megàl­la­pi­tottàk, hogy Asper­ger szind­rómàs. Az iskolà­ban azon­ban nem volt fej­lesz­tő peda­gó­gus sem gyógy­pe­da­gó­gus, logopè­dus és pszi­cho­ló­gus sem. Az igaz­ga­tó bán­tó­an és leke­ze­lő­en visel­ke­dett velem, ami­kor erről kér­dez­tem. Kije­len­tet­te: kép­te­le­nek szak­em­bert sze­rez­ni neki, hord­jam magàn­ba. De hogyan, miből ? Öt gye­re­ket neve­lünk, kép­te­le­nek vol­tunk ezt anya­gi­lag megtenni.

 

Aztán sok év gyöt­rő­dé­se után meg­tör­tént a cso­da! Az akko­ri igaz­ga­tó­he­lyet­tes fel­ada­tá­nak érez­te, hogy segít­sen: a kap­cso­la­tai lèvèn szer­zett  gyógy­pe­da­gó­gust, aki logopè­dus is egy­ben (nem auti spe­ci­fi­kus de ennek is örül­tem), később lett pszi­cho­ló­gus is az iskolà­ban. A rend­sze­res fej­lesztè­sek hatàsà­ra Mar­ci visel­ke­dé­se kife­je­zet­ten javult, ered­mé­nye­sebb lett a tanulàs­ban is. Nem tudok elég­gé hálás­nak len­ni ezért az igaz­ga­tó­he­lyet­tes­nek. Nagy köszö­net­tel tar­to­zom a szak­em­be­rek­nek is, mert nèl­kü­lük mèg min­dig ugyan­ott tar­tanànk. Ret­te­ne­te­sen sokat jelent az osztàly­fő­nö­künk elfo­ga­dó, tàmo­ga­tó segitsè­ge, a gon­dos­ko­dó figye­lem, amit a fiam­nak és a töb­bi gye­rek­nek ad. 

Hosszú és rögös utat jàr­tunk be de megèr­kez­tünk! Most egy jó úton vagyunk, amin sze­retnènk tovàbb­men­ni. A fej­lesz­tő fog­lal­ko­zá­sok­nak köszön­he­tő­en a gyer­me­kem jól érzi magát a tan­óràn ès itt­hon a mindennapokban. 

                                     

Szo­mo­rú­an tapasz­ta­lom azon­ban még min­dig, hogy a peda­gó­gu­sok több­sé­ge elzár­kó­zik a mód­szer­ta­ni kèpzè­sek­ről. Hiány­zik a nyi­tott­ság, hogy részt vegye­nek szem­lé­let­for­má­ló elő­adá­so­kon. Pedig csak egy újfaj­ta hoz­zá­ál­lás­sal tud­ná­nak való­di segí­tői len­ni a fiam­nak ès a töb­bi gyer­mek­nek is. Min­den vágyam, hogy közös­sé­get szer­vez­zek azok­nak a szü­lők­nek, akik még a nehéz út ele­jén van­nak. Infor­má­ci­ó­val, tapasz­ta­lat­tal segít­sem őket. Sze­ret­ném sike­re­sen meg­szó­lí­ta­ni a peda­gó­gu­so­kat. Abban hiszek, hogy együtt, össze­ka­pasz­kod­va lehet csak elér­ni a CÉLT a gyer­me­kem, a gyer­me­kek javà­ra.  Az össze­fo­gás a kulcs: szülő+pedagógus+szakember együtt. Ezèrt küzdök!

 Vég­te­le­nül hàlàs vagyok, hogy ràtalàl­tam Viki­re és a Nagy Kiàllàs oldal­ra. Fel­nyílt a sze­mem, kijöt­tem a depresszi­ó­ból. Elkezd­tem más­ként nèz­ni a problèmàk­ra, meg­ta­nul­tam kiàll­ni a sajàt gyer­me­kemèrt! Amit kap­tam, viszem tovàbb!  Köszö­nöm, hogy mind­ezt ezt leir­hat­tam, bár nem szí­ve­sen emlé­ke­zem vissza ezek­re az évek­re, a sírás gyö­tör még min­dig. De büsz­ke vagyok rá, hogy felàll­tam és megyek tovàbb, akkor is, ha néha azt èrzem, hogy nem bírom, össze­tör­tem.  Az erőt a fiam, a gye­re­ke­im adjàk, értük  èrde­mes csinàl­ni, ès a töb­bi gye­rek miatt, akik ugyan­úgy vàrjàk a segitsè­get, mint ahogy mi vàr­tuk még 5 éve. 

Köszö­nöm! 

Lil­la