Egy­re csak azt haj­to­gat­ták: ez a gye­rek nem ide­va­ló, vigyem ott­hon­ba vagy intè­zet­be, mert autis­ta. Nem akar­tam elhin­ni, hogy a más­sá­gá­nak ilyen okai is lehet­nek. Kimond­ha­tat­la­nul fàjt, aho­gyan bàn­tak gyer­me­kem­mel. Az óvó­nő rend­sze­re­sen bàn­tal­maz­ta őt verbà­li­san. Min­dig nagyon zak­la­tott volt, ami­kor érte men­tem. Sírt. Egy idő után már seho­va sem akart men­ni. Soha sem­mi­lyen segitsè­get nem kap­tam sehon­nan. Bàr­ho­va for­dul­tam min­den­hol zàr­t­aj­tók fogad­tak. Ret­te­ne­te­sen elke­se­red­tünk, ès folya­ma­to­san sír­tunk. Végül az óvo­da elküld­te vizsgà­lat­ra a szak­szolgà­lat­hoz, majd onnan a szakèr­tői bizottsàg­hoz irá­nyí­tot­tak ben­nün­ket. A szakèr­tök figye­lem­hi­á­nyos hiper­ak­ti­vi­tás-zavart àlla­pi­tot­tak meg. Nem làt­ták, hogy autis­ta len­ne. Mond­ták, ha aggó­dom emi­att, vigyem a pszi­hià­ter­hez, majd ők kide­rí­tik. A mis­kol­ci orvos  Deb­re­cen­be aka­ra­ta kül­de­ni a pszi­hiàt­rià­ra.  Mivel nem lehet­tem vol­na ott vele,  nem vàlal­tuk ezt a tor­tú­rát az akkor 4 èves fiam­mal. Keres­tem újabb orvo­so­kat, fej­lesz­tőhà­zat. Elkezd­tük a TSMT tornàt, de a fiam nem volt haj­lan­dó csinàl­ni a fel­ada­to­kat, így aztàn fel­ad­tuk. Keres­tem a lehe­tősè­ge­ket, de nem tud­tam,  mit is keres­sek való­já­ban. Tel­je­sen vakon tapo­ga­tóz­tam. Vég­ső két­ség­be­esé­sem­ben külön­bö­ző Face­book cso­por­tok­hoz csat­la­koz­tam, èjszakà­kat töl­töt­tem azzal, hogy hoz­zá­szó­lá­so­kat, cik­ke­ket olvas­gat­tam ADHD-ról és autiz­mus­ról. Talál­gat­ni pró­bál­tam, vajon melyik van a fiam­nak. Vágy­tam arra, hogy minél job­ban segí­te­ni tud­jak neki. Elő­ször peda­gó­gi­ai asszisz­tens­nek, később gyógypedagógiai