Mesélj kicsit magad­ról! Hogyan vál­tál aktív közös­sé­gi ember­ré?

Szín­mű­vész­ként 40 éve az orszá­got járom az elő­adá­sa­ink­kal. Olyan helyek­re is elju­tot­tunk, ahol a gye­re­kek még soha nem vol­tak szín­ház­ban, sem­mi­lyen elő­adá­son. Azt sem tud­ták, mi az hogy szín­ház!

Olyan sanya­rú sor­sok­kal talál­koz­tam, ami­lye­nek­ről azt hit­tem, már nem létez­nek! Elha­tá­roz­tam, hogy vissza­té­rek azok­ra a helyek­re, ahol a leg­na­gyobb szük­ség van arra, hogy fog­lal­koz­zunk a gye­re­kek­kel. Tanít­suk őket, meg­mu­tas­suk a lehe­tő­sé­ge­i­ket, és erőt adjunk nekik ahhoz, hogy higgye­nek önma­guk­ban. Így nagyobb lehe­tő­sé­gük van a tovább­ta­nu­lás­ra a sike­re­sebb élet­re,  a sze­gény­ség­ből való kitörésre.

Mi adott erőt, mi moti­vált abban, hogy máso­kért, a közös­sé­gé­ért cse­le­kedj? 

Jóma­gam is cigány domb­ról indul­tam, a falu végé­ről. Mind­két szü­lőm ott nevel­ke­dett fel. Pon­to­san tudom, milyen az, ami­kor egy lyu­kas vas lavór­ban csú­szunk le a domb­ról télen, mert nincs szán­kónk, nincs ruhánk, nincs ennivalónk.

Nekem sike­rült a szü­le­i­men keresz­tül kitör­nöm a sze­gény­ség­ből, sőt tovább is tanul­ni egé­szen a dip­lo­má­ig. Így köte­les­sé­gem­nek érez­tem és érzem, hogy vissza­tér­jek a gyö­ke­re­im­hez, az enyé­im­hez, és tanít­sam őket arra, amit én meg­ta­nul­tam. Elhi­tes­sem velük, hogy lehet­sé­ges a kitö­rés, a bol­do­gu­lás a tanu­lá­son keresz­tül. De bíz­ni­uk kell önma­gunk­ban és nagyon akarniuk!