VIGYÁZAT, MÉLYVÍZ! CSAK ÚSZNI TUDÓKNAK!

A CKA tavaly tavasszal indí­tot­ta egy­éves közös­ség­szer­ve­ző men­tor­prog­ram­ját, mely­nek első vég­ző­sei között volt Magyar-Ábel Ágnes is. Olvasd el, hogyan élte meg ő ezt az elmúlt egy évet!

Mot­tó: Nehéz úgy beszá­mo­lót írni, ami­kor az ember épp úsz­ni tanul, folya­ma­tos kar­csa­pá­sok nél­kül elme­rül­ne, de köz­ben vala­mi­kor jó len­ne leve­gőt is venni.

Körül­be­lül így érzem most magam, a CKA egy­éves közös­ség­szer­ve­ző kép­zé­sé­nek végén, a kam­pány­szer­viz prog­ram fini­sé­ben, a Víz Hete vég­haj­rá­ja után. Ami egy­részt jó, mert a koráb­ban kis­sé belas­sult éle­tem igen­csak fel­pör­gött az elmúlt egy évben, más­részt viszont mos­ta­ná­ban azt sem tudom hol áll a fejem, kivé­ve, ami­kor úgy tűnik, hogy min­den a feje(m) tete­jén áll.

Ami­kor a Civil Kol­lé­gi­um Ala­pít­vány egy­éves közös­ség­szer­ve­ző (közös­sé­gi érdek­ér­vé­nye­sí­tő) prog­ram­já­ra jelent­kez­tem, majd­nem biz­tos vol­tam ben­ne, hogy az éle­tem gyö­ke­re­sen meg fog vál­toz­ni. Arra szá­mí­tot­tam, hogy az addig jól-rosszul, de leg­in­kább a lel­ke­se­dé­sem és meg­ér­zé­se­im által vezé­relt érdek­ér­vé­nye­sí­tő tevé­keny­sé­gem vala­mi­lyen konst­ruk­tív meder­be tere­lő­dik, ami a haté­kony­ság irá­nyá­ba viszi az erő­fe­szí­té­se­i­met. Ebben nem is kel­lett csa­lat­koz­nom, de hogy ennél sok­kal töb­bet kapok ettől az egy évtől, arra nem számítottam.

A kép­zé­sünk komoly elmé­le­ti ala­po­zás­sal indult, ami­nek a tan­anya­gá­ban a mai napig pró­bá­lom utol­ér­ni magam. Mind­há­rom alka­lom emlé­ke­ze­tes marad, amit nem­csak a sok új infor­má­ció és gya­kor­lat, de a kép­zők sze­mé­lye és hoz­zá­ál­lá­sa, az éjsza­ká­ba nyú­ló beszél­ge­té­sek, a cso­dás hely­szín meg­hitt ott­ho­nos­sá­ga is azzá tesz szá­mom­ra. A felejt­he­tet­len pil­la­na­tok, a közös sírá­sok és együtt neve­té­sek, a közös film­né­zé­sek és az underg­round zenei fee­ling, a meg­telt szenny­víz­tá­ro­ló és a sza­ka­dó eső­ben éjsza­ka meg­lá­to­ga­tott kom­poszt­vé­cé… mind fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak abban, hogy ez az ország külön­bö­ző tér­sé­ge­i­ből érke­ző 12 dühös ember egy csa­pat­tá ková­cso­lód­jon, akik bár­hol, bár­mi­lyen hely­zet­ben szá­mít­hat­nak egy­más­ra. Azt gon­do­lom, hogy ez a közös­ség, ami­ért együtt meg­dol­goz­tunk, leg­alább akko­ra érték, mint a tudás, amit kaptunk.

Az elsa­já­tí­tott isme­re­tek szin­te ész­re­vét­le­nül épül­nek be a mun­kám­ba, oly­kor utá­na­néz­ni sincs időm, az élet maga kény­sze­rí­ti ki az alkal­ma­zá­su­kat. És ha attól tar­tot­tam, hogy nem sike­rült mara­dék­ta­la­nul elsa­já­tí­ta­nom a tud­ni­va­lót vagy már nem is emlék­szem, az élet által elém sodort hely­ze­tek­ben kide­rül, hogy meg­van az, vagy leg­alább tudom, hogy mit és hol keressek.

Per­sze nem­csak a „hiva­ta­los tan­anyag” volt ins­pi­rá­ló, hanem azok a work­sho­pok és egyéb kép­zé­sek is, ahol a civil szfé­ra vala­mi­lyen tema­ti­kus terü­le­té­nek a műkö­dé­sé­be lát­hat­tam bele, de a szak­ma „nagy öreg­je­i­vel”, Joe Sza­kos-sal és Chuck Hirt-el való talál­ko­zás is meg­ha­tá­ro­zó élmé­nyem. Ide soro­lom a Közös­ség­szer­ve­zők Orszá­gos Talál­ko­zó­ját és az ERASMUS+ Mobi­li­tás pályá­za­tá­nak köszön­he­tő kül­föl­di kép­zé­se­ket is, ahol sok új ember­rel, más hely­ze­tek­kel és élet­hely­ze­tek­kel, az enyém­től elté­rő pers­pek­tí­vák­kal talál­koz­tam, ami sokat segít a hely­ben tapasz­talt nehéz­sé­ge­im oka­i­nak fel­is­me­ré­sé­ben, a meg­ér­té­sük­ben és az azok­kal való meg­küz­dés­ben is.

Ha csak egy­va­la­mit kel­le­ne kiemel­nem abból, amit a CKA-tól kap­tam, az talán annak a fel­is­me­ré­se len­ne, hogy nem nekem kell meg­ol­da­nom min­dent. Az én dol­gom első­sor­ban az, hogy meg­ta­lál­jam, közös­ség­be szer­vez­zem, moti­vál­jam és segít­sem azo­kat, akik vala­mi­lyen ügy men­tén ten­ni sze­ret­né­nek vala­mit a saját érdekükben.

Min­dent össze­vet­ve óri­á­si élmény volt szá­mom­ra ez az év, sokat tanul­tam, nagy­sze­rű embe­re­ket ismer­tem meg, izgal­mas dol­gok­ban, pro­jek­tek­ben és fel­ada­tok­ban vehet­tem részt, és egy olyan közös­ség tag­ja lehe­tek, ahol nem­csak hasz­nos­nak és érté­kes­nek, de oda­tar­to­zó­nak is érez­he­tem magam.

Hálás vagyok érte!

Magyar-Ábel Ágnes írása